A szamóca, a tavasz első csábító, ínycsiklandó, zamatos gyümölcse nemigen akad olyan ember, aki ne szeretné. Magában, cukorral, tejszínhabbal, szörpként, lekvárként is fogyaszthatjuk.
Szamócát már az ókori rómaiak is ismerték, szépségmaszkot készítettek belőle, a fennmarat írásos emlékeik között Cato római szenátor említett először. A Vezúv által elpusztított pompei mozaikjai között is találunk szamóca motívumot, amit valószínűleg, vizelettisztítóként használták. Sokáig úgy tartották, hogy a gyümölcs alkalmatlan fogyasztásra, túl közel van a földhöz, így a kígyók, békák beszennyezik, ezért csak a leveléből készítettek gyógyteát. A XV. században Charles Linné, híres botanikus volt, aki újra a gyümölcsök közé sorolta a földiepret, hogy ezt bizonyítsa maga is bőségesen fogyasztotta. Az európai piacokon ennek ellenére csak a XIX. Században jelent meg, akkor is a vadon termett változatban. Az arisztokrácia hamar megkedvelte a szamócát, mely a nagyobb, szebb, ízletesebb terméssel rendelkező Észak-amerikai, perui és chilei fajták behozatalának, és meghonosításának volt köszönhető.
A szamócával, nemcsak mint táplálékkal találkozhatunk, hanem jelképként is jelentős volt. Díszítő elemként rajzolták, hímezték. Hármas levélalakja a Szentháromság jelképe lett, sok helyen még három szem szamócát is áldoztak. A szegényebb emberek körében azonban egyszerű gyümölcs maradt, amelyhez szinte elsőként jutottak hozzá a téli hónapok után, és amelyről azt tartották, hogy bármennyit ehet belőle az ember, mégse lakik jól tőle.